Szorosan ölelt magához, és selymes érintését éreztem a nyakamon, majd könnyeden siklott végig, és az ajkam bíborló íveit érintette. Lüktetés.

Testestől az enyém volt. Keringőt jártunk vele, álmodtunk róla ébren. Nemcsak vak, de néma lettem.

Nehéz volt szólni, nehéz volt minden, mégis az volt, érzés. Dobogni, erősen dobogni. ”Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”.

Reggel keltett, éjjel altatott. Mintha száz évem volna rabságban és szomjúságban. Senki másé.

Mintha gondolataimat hűvös, folyékony méregbe mártaná, amely végigcsorgott a lelkemig, és mélyen magába szívta azt, akár egy dionüszoszi palack levét a mandró.

Kézzel írott bódulat vagy mátkáknak és szíveknek, talán gyötrelmes mentsvár a távoli, futó emlékeknek. Vágyálom, sokszor szánalom.

Hogy koptattam-e ugyanazokat a súlyos kérdéseket, mint R. a szerelemes Szeged pirult és áztatott tégláin? Sáncolta-e meg kételyemet a talány hívogató szava? A válasz: igen.

Feldúltan állok, kezemben papírformát öltött szívemmel. Vallomás, dőlt betűvetés, boglya, kriksz-kraksz, ákom-bákom. Aláírva, vezeték- és keresztneve: szerelem. Ahogy lenni szokott.

Séta közben kezemben borítékolt irománnyal gondolkodom.

Oh, te átkozott vigyen el a jóisten és az ördög maga is. „Vár állott, most kőhalom; Kedv s öröm röpkedtek,”?

Egy közeli padra ültem, hátha támaszom lesz egy kicsit. Kavarog minden. A körhinta nem áll meg. Fiatalság, bolondság? Íme, itt vagyok, megnőttem. Szaggass szét.

A tékozló ifjú kívülről szemlélve sem szép látvány. Mosottnak és gyötörtnek tűnik, nem tudni, hogy e világon csücsül-e vagy csak úgy lézengve szótlan. Karikák a szem alatt, kialvatlan könnyben. Tetőpont.

A padot markolászva nézi annak görcsös és festetlen deszkáit. Már egy jó ideje.

Az ujjpercek megmozdulnak, felébredtek végre. Majális van még, de a körhinta megállt. Lassan eszmélkedik.

Aztán egy járókelő jelenik meg a színen, majd még egy, végül még kettő.

Fülembe kong a csodás környezet. Borítékot nyitok lassan, de biztosan. A lapba néha belekap a szél.

Betű betűt követ. Gondolat gondolatot. Sejtelem meggyőződést.

Közben indiánmorzejeleket püfögtetnék, ha volna dohány a zsebemben. Szomorú. De nincs. Mást választok, és helyette csókot nyomtam a borítékra, arra a félig megszakított fedélre.

Továbbmegy minden, a zaj is megjelenik már. Morféma-sokaság kezd játszani a közelben. A világ lassan ismét lélegezni kezd.

Útnak indul. Sietve szedelőzik. Kívülről ismét megér egy szemlét, ha többet nem is. Egy utolsó sort memorizál, minden taktust magába szívott, de csak egyet tesz magáénak, egyet tehet magának, amit J. is tett és mellyel a levél zárul:

„Élsz és uralkodol örökkön, Ámen”.

P.V.

(december 29-30.)