Emlékszem, mikor pont két évvel ezelőtt, reggel 8 órakor ültem a gimnázium 103-as teremében, fehérben-feketében és segélykérően bámultam a körülöttem szintén vértizzadó 20 osztálytársamra. Tudtam, közülünk legalább 10 embernek az a célja, hogy elérje a 25 pontot, mivel nem akartunk szóbelizni matekból. Három óra alatt kétszer kaptam majdnem pánikrohamot és folyamatosan ostoroztam magam, hogy négy évem volt felkészülni erre az egy tesztre, miért nem tudok semmit?! Tíz pont híján épp, hogy átmentem…

Miután leérettségiztem - és mivel nem volt sem emelt szintű érettségim, sem elég pontom egy rendes BA képzésre -, jelentkeztem egy felsőoktatási szakképzésre, az SZTE-re. Úgy voltam vele, legalább félig-meddig megtapasztalom milyen egyetemistának lenni, ráadásul rengeteg időm van kitalálni, hová megyek tovább tanulni. Hát, nem így történt, nem volt rengeteg időm: az szorgalmi időszakokban azon voltam, hogy bejárjak minden előadásra és ne maradjak le semmiről, jól teljesítsek a zárthelyiken, a vizsgaidőszakban pedig ugyanez. Minden nap fáradt voltam ahhoz, hogy az előadások után bármi máshoz hozzákezdjek, de a tanulásban motivált az orrom előtt lebegő ösztöndíj, mint cél. Egész jól elvoltam egészen idén januárig, hiszen a határidő már szorított és minél hamarabb ki kellett találnom, mihez kezdek ezután. Épp ezért fogalmazódott meg bennem, hogy jelentkezek újra az egyetemre, de most már alapképzésre. Igen ám, csakhogy hosszas pontszámolgatás után rájöttem, hogy az áprilisi nyelvvizsga sem hoz elég plusz pontot a minimum határ eléréséhez. Február 15-e előtt pár nappal adtam be a jelentkezésemet gazdaságinformatikára, valamint matematika és informatika ismétlő érettségire, ergo három hónapom volt felkészülni a négy év helyett. Tudtam, hogy nehéz lesz, de olykor olyan nagy terjedelmű anyagokat kellett megtanulnom a vizsgákra négy nap alatt, hogy azt gondoltam úgyis megcsinálom. Február közepétől kezdve a gyakorlat mellett matek-, informatika és angol tanárhoz jártam, hogy az érettségik mellett a képzéshez szükséges középfokú szakmai nyelvvizsga is meglegyen.

Mára már túl vagyok a nyelvvizsgán és a matematika érettségin. Utóbbi eleinte hatalmas kihívás volt, hiszen két éve nem oldottam meg sem logaritmus, sem exponenciális egyenletet. A gyakorlás teljesen más volt, mint a gimnáziumban: nem éreztem nyűgnek, voltak sikerélményeim, láttam magam előtt a célt, amiktől még jobban akartam és szabadidőmben is gyakoroltam - úgy, hogy ez idő alatt sem fodrászhoz elmenni, sem egy tavaszi cipőt vásárolni nem időm. Persze három hónap alatt nem lehet annyit gyakorolni, hogy minden feladattípusra azonnal eszedbe jusson a megoldási módszer, mégis tudtam, hogy megéri a belefektetett idő, energia és pénz.

A legkönnyebb az volt benne, hogy nem kellett megküzdenem önmagammal, ahogyan a gimnáziumi tanulmányaim alatt, hiszen tudtam, hogy ha akarom, akkor bárhogy, de menni fog. Mára pedig rájöttem, milyen erőssé tett ez a három hónap, hiszen ha el akarok érni valamit, akkor foggal körömmel küzdök majd.

Kép forrása: http://www.nlcafe.hu/

Méhes Alexandra