[ 2017.11.16. ]

„Átütő színpadi jelenség, aki képes megszólítani a közönséget, és a koncert utolsó pillanatáig fenntartani a figyelmet – emelték ki a lapok egyik indiai turnéja után. Minderről már meggyőződhetett a közönség itthon és a nagyvilágban.” 2008-ban New Yorkban, a Carnegie Hallban adott debütáló koncertet. 2010-ben Junior Prima-díjjal tüntették ki. 2012 óta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára. Idén Liszt Ferenc díjat kapott. 

A 2017-es XX. Szegedi Őszi Kulturális Fesztivál egyik fellépőjével, Fülei Balázs, zongoraművésszel beszélgettem. 
 

—Volt otthon egy pianínónk, és jó játék volt. 

—Nagyon szívesen részt veszek ehhez hasonló zenei kalandokban, mint ami tavasszal volt itt Szegeden a muzsikás együttessel. Ezen kívül sokat játszom kamarazenét és szimfonikus zenét is.  A szóló estek mégis kicsit közelebb állnak a szívemhez, mivel ott A-tól Z-ig én irányíthatom a dolgokat, teljes mértékben én állíthatom össze a műsort. Jól érzem magam egyedül is a színpadon, mert ilyenkor a koncert minden pillanata az én kezemben van, és ez ad egyfajta szabadságérzetet.

—Boldog lennék, ha tudnék gyakorolni olyan napi 4-5 órát. Ha ez összejön, akkor elégedett vagyok. Ez a zongoristák „higiéniai minimuma”. Ugyanakkor, ha belegondolunk, a mai rohanó világunkban ez nagyon is sok. Mindig közbe tud jönni valami, ami fontos elintéznivaló az adott napra, és amivel el tud telni az idő. A kedvenceim viszont azok a kivételes napok, amikor egy teljes napot rá tudok szánni a gyakorlásra, és nem vagyok időhöz kötve. Olyankor tudok igazán ellazulni és átadni magam a zenének. Ekkor lehet a legtöbbet haladni egy-egy zenei projekt összeállításában, kigyakorlásában. 

Már szinte az egész világot bejártad a koncertjeiddel. Idén Liszt Ferenc díjjal tüntettek ki.

—A célom mindig az volt, hogy jól el tudjam játszani az adott művet és mindig a maximális tőlem telhetőt nyújtsam abban, amivel éppen foglalkozom, illetve jó produkciót nyújtsak a közönségem számára. Ez egyfajta állandó verseny magammal szemben. Az, hogy ez a pálya ennek kapcsán eljuttat bizonyos helyekre, vagy díjakkal tisztel meg, ez egy kellemes velejáró. Ezt sosem tekintettem fő célnak. Lehetne egyébként díjakra is játszani, de én sosem ebből a szempontból közelítettem meg ezt az egész dolgot. Mint magánember mondhatnám azt, hogy szívesen elutaznék Afrikába, de igazából, ez sem igaz. Jelenlegi élethelyzetemben, ha holnap megkérdezné valaki, hogy Afrikába utaznék szívesebben, vagy inkább bicikliznék egyet a Dunánál, az utóbbit választanám. Egyszerűen nincs „elmehetnékem”, de ez lehet, hogy változni fog még a későbbiekben. 

—Nem tudom, mert a zene az nekem nagyon sok mindent ötvöz. Magam sem gondolkodtam még ezen, de valószínű valami kreatív alkotótevékenység lenne, csakúgy mit a zenélés. 

—Az, hogy azt érdemes csinálni, ami az embert izgalomban tartja, amiért úgy kel fel nap, mint nap, hogy jobb akar lenni benne, és érdekli. Viszont az ilyen pálya nehéz, mert rengeteg áldozatot kell hozni, de ez az áldozat megéri, hogy mind emberileg, mind szakmailag fejlődjünk, és előrébb jussunk. Összefoglalva: Nem szabad feladni és akaratban erősnek kell lenni!