[ 2014.05.05 ]

  „Menni vagy nem menni?”- ez itt a kérdés és bizony fel is teszi magának egyre több fiatal. Sokan úgy gondolják, már rögtön érettségi után külföld a cél, mások diplomával a kezükben döntenek úgy, hogy szerencsét próbálnak, de akadnak olyanok is, akik családostól indulnak útnak.
  Mindenekelőtt arra voltam kíváncsi, vajon mit gondolnak az éppen érettségire készülő diákok. A szentesi Horváth Mihály Gimnázium egy negyedikes végzős osztályában osztottam ki névtelen kérdőíveket és a kérdések arra voltak összpontosítva, hogy szerepel-e a jövőbeli terveik között a külföldi élet. Az összesen 25 kitöltő 52%-a húzta alá az igen választ arra a kérdésre, hogy szeretne-e a jövőben külföldre költözni szerencsét próbálni. Sőt mi több, az igenlők több mint fele életvitel szerűen költözne ki és telepedne le. Persze vannak olyanok is, akik kalandvágyból indulnának útnak és olyanok is, akik csak pénzszerzés céljából mennének rövidebb időre. A diákok közül tízen még nem tudják, hogy kiutaznának-e külföldre, ketten pedig nemmel válaszoltak a kérdésre. És hogy melyik országba mennének a legszívesebben? Az Egyesült Államokra, Angliára, Svájcra, Németországra jött a legtöbb voks, de felkerült a lapra Hollandia, Spanyolország és Franciaország is. Kis felmérésemből az is kiderült, hogy a megkérdezettek között mindösszesen egyetlen ember volt, aki nem húzott alá semmit annál a kérdésnél, hogy él-e jelenleg külföldön ismerőse/barátja/rokona.
 

 

 
  A volt nemzetgazdasági miniszter, Matolcsy György tavalyi év eleji kijelentése szerint a külföldön élő magyarok száma egy kiinduló becslés szerint nagyjából fél millió lehet. Ezt követte 2013 júniusában a GKI Gazdaságkutató Zrt. felmérése, mi szerint: ”2013. június végén mintegy 250 ezer fő dolgozott legalább 6 hónapja külföldön, ami a teljes munkaképes korú népesség 4,4%-a. A háztartások 9%-ában van tartósan külföldön dolgozó személy.”
Ám vannak, akik ezeket a számokat sokkal feljebb is kerekítenék. Így vagy úgy egy biztos, lassan minden embernek lesz egy ismerőse, barátja, rokona, aki külföldön él vagy tervezi, hogy ott fog.
De mi a helyzet azokkal, akik valamilyen oknál fogva hazajöttek? Szerelem? Honvágy? Csalódottság? A kérdések adottak és a három hazatért ember is, akiket a témával kapcsolatban kérdeztem.

  Elsőként a 21 éves Bettit kérdeztem, aki érettségi után indult útnak és egy London melletti faluban várt rá a nagybetűs élet. Vajon egy érettségivel a kezében álló lányt mi motiválhatott, hogy külföldre vegye az irányt?
  "A családommal már egy jó ideje terveztük, hogy kiköltözünk Angliába, de előtte mindenképp be kellett, hogy fejezzem a gimnáziumot. A terv szerint édesanyám hamarabb ment volna ki, hogy nekünk „előkészítse a terepet”, ám végül mégsem tudott itt hagyni minket, még kis időre sem, ezért jött az ötlet, hogy menjek én, aki tud angolul és remélhetőleg tud boldogulni is valamicskét."
Egy kint élő ismerőse instrukciói és jó tanácsai után egyedül próbálkozott meg a boldogulással, ami nagyon jól ment neki, hiszen nagyon rövid időn belül munkát is talált.
  "Pubban dolgoztam, mint ’Runner’, azaz mindig tele voltam feladattal. Kávékészítés volt a fő munkaköröm, de később már pincérnek is próbáltak betanítani. Rengeteg emberrel ismerkedtem meg ott, nagyon szerettem azt a közösséget. A munkahelyem félórányira volt –gyalog- a lakástól és kifejezetten élveztem az odáig vezető utat, mert mindig kedves emberekkel futottam össze. Nem ismertek, de mégis köszöntek nekem és ’Szép napot!’ kívántak. A boltba járás is egy igazi élmény volt, mert szintén csak mosolygós arcokkal találkoztam és ezek az emberek erőt adtak nekem is, így nem volt alkalmam búslakodni."
Ezután természetesen nagyon kíváncsi lettem, hogy ez a tündérmesébe illő történet miért is érhetett véget?
  "Ahol laktam, ott csak egy szobát béreltem, de sajnos el kellett költözni, mert a bérlőknek gyerekük született és szükségük lett a helyre. A pubban is időszakos volt a fizetésem, volt, amikor éppen annyit kerestem, hogy ki tudjam fizetni a szoba árát. Elhatároztam, hogy szerencsét próbálok Londonban is, de egy szoba bérlése még a külvárosi részen is nagyon magas volt az akkori pénztárcámnak. Az idő telt, én nem találtam semmit, Londonban élő ismerősöktől sem kaptam segítséget és még a családi helyzet is megváltozott otthon, így hát nem tehettem mást, mint hogy haza jövök. Természetesen volt bennem egy kis csalódottság, de az a határtalan boldogság, hogy újra láthatom az édesanyámat és a testvéreimet kárpótolt mindent!"
Bettit a család motiválta, viszont akadnak olyanok is, akik kalandvágyból és kíváncsiságból utaznak ki.
 

Bence két és fél hónapja van már itthon, tanul és mellette dolgozik is. Több mint 1 éve talán ezt még ő sem gondolta volna.
  "Én 3 évvel érettségi után költöztem ki Angliába, akkor 21 évesen és 13 hónapig éltem kint. A fő oka, hogy kimentem az a kalandvágy volt. Világot akartam látni, tanulni a nyelvet és e mellett kíváncsi voltam, hogyan megy az önállóság. Egyedül indultam, de odakint volt egy ismerősöm, akinél tudtam aludni pár napot és röviden elmondott pár dolgot, hogy miket is intézzek el az első pár napban, merre tudok munkát találni. Az elején minden fontos dolgot egyedül intéztem csak útba igazítást kaptam, mit merre találok."
Elmondása szerint ő is kedves emberekkel találkozott és nem voltak olyan rossz tapasztalatai sem, amikkel itthon Magyarországon ne találkozott volna már, mégis hazajött.
  "13 hónap után elég lett! Honvágyam volt és már nem éreztem olyan jól magam kint, inkább itthon szerettem volna lenni. Nagyon boldog voltam, hogy újra itthon lehetek, és hogy rövid idő alatt sikerült iskolát és munkát is intéznem."

  „Imádtam a várost, beszippantott! Tök jól éreztem magam, mindenki nagyon kedves és érdeklődő volt. Többnyire velem egykorú diákokkal pörögtem, akik életében London hasonlóképpen csak egy állomás volt.”- emlékszik vissza nekünk Adri, aki összesen két és fél évet élt Londonban. Ő igazi világutazó, a kint megkeresett pénz egy részét is utazásokba fektette. Ám, útja mégis Magyarországra vezetett vissza.
  „Egyetem után költöztem ki, 22 évesen és több mint két év után úgy éreztem, hogy folytatni szeretném az iskolát, egészen pontosan a mester szakot szerettem volna elvégezni. Mivel volt is rá lehetőségem itthon, gondoltam nem hagyom ki. Ezen kívül Budapestet is imádom! Itt élnek a barátaim, itt itthon vagyok és remekül érzem magam. A sulit el is végeztem, jelenleg a szakdolgozatomat írom, de mellette dolgozom is.”
Adri végszónak még hozzátette, hogy ne higgyük, hogy kolbászból van külföldön a kerítés, mert sehol nincs abból és elkezdeni mindenhol ugyan olyan nehéz!

  Mint látjuk, ahány a szabad madár, annyi fele száll, de némelyik hazatalál. A mi madaraink hazataláltak, még ha csak rövidebb-hosszabb időre is, de itthon vannak, jól érzik magukat itthon! Persze rajtuk kívül még sok fiatal akad, akik szintén honvágyból, esetleg párjuk miatt, vagy a tovább tanulás miatt, de haza jöttek és letették a vándorbotot. Remélem, akik hazatértek megtalálják itthon számításaikat, akik viszont újra kezükbe veszik a sarokba támasztott vándorbotot, mindig eszükbe jut majd, melyik fészekből repültek ki.