[ 2013.10.22 ]

Az 1956-os eseményekről egy nem mindennapi szemszögből.

1949. december 20-án döntöttek fogantatásomról. Keresztszüleim a magyar kommunista párt vezetői voltak, akik apámnak – Mikus Sándornak - adtak megbízást, hogy az anyagból megalkosson. Igen, akkoriban ez így ment, megrendelésre készültek a dolgok. Születésemkor rájöttem, hogy az anyag nem egy csecsemőt, nem egy gyermeket formáz. Én lettem a 71 éves 8 méter magas Sztálin.

Születésemkor igen nagy teret bocsájtottak rendelkezésemre, mint hallottam, ezen a téren lebontottak olyan épületeket, melyek az én ideológiámhoz nem illettek, sőt, tiltottak voltak: a Regnum Marianum templomot és a Városligeti Színházat.

A Dózsa György utat pedig kiszélesítették, 1951-től itt vonultak fel minden ünnepen, figyeltem Nagy Testvérként. Szigorú tekintetem figyelmeztetett, hogy kolosszális termetem mellett kolosszális „igazságot” is szolgáltat az általam szimbolizált rendszer. Örömteli idők voltak ezek, élveztem, hogy az emberek, felnőttek, gyerekek, boldogan integetnek csillagos zászlóikkal.

Ám egy napon a zászló megváltozott: a piros, fehér, zöld lobogó lyukas lett és dühödt fiatalok érkeztek a térre. A MEFESZ-esek 16 pontjából egyre lettem figyelmes: „Követeljük, hogy a sztálini zsarnokság és politikai elnyomás jelképét, a Sztálin-szobrot a leggyorsabban bontsák le, és helyébe az 1848–49-es szabadságharc hőseinek és mártírjainak méltó emlékművet emeljenek.”

És eljött a 23-a. Drótkötelekkel és csörlőkkel próbálkoztak lerántani a talapzatról, de mesterem jó anyagból alkotott, ellenálltam. Azonban egy fiú javaslatára a lángvágót már nem állhatta testem. Térd fölött darabokra törtem és vittek, húztak-vontak. A csizmám maradt csak épen.

1956 után a Kádár-korszak ideológiájába nem illettem bele. Sem az ötlet, sem a megvalósítás magas költségei nem tetszettek a pártvezetésnek. A talapzatom egyszerű dísztribünné építették át, amelyről minden év május elsején, azaz  a munka ünnepén a Miniszter tanács vezetői integettek a kötelezően előttük elvonuló és rendszert éltető tömegnek.

Az 1989-es rendszerváltással funkció nélkül maradt tribünöm nem sokáig árválkodott üresen. 1991. júniusában színpadként szolgált a szovjet csapatok kivonulását ünneplő Viszlát Iván! fesztiválhoz. Az emlékezetes könnyűzenei eseményen fellépett többek között a Pál utcai fiúk együttes is. A zene a csizmámban volt, hisz másból sem álltam és topogtam a „a fiúk a lányokkal táncoltak reggelig-re”.

Ezután a Mementó Parkba kerültem. Figyelmeztetek még most is. A szimbolikám azonban megváltozott, épp lényem ellenkezőjére: az emberi szabadság lábbal (csizmával) nem tiporható büntetlenül.

Bozsonyi Dávid
Fotók: internet