[ 2014.05.08 ]

Délelőtt 11-kor érkeztünk meg a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógus Kar Hattyas soron lévő épületkomplexumához. A hátsó, Topolya sor irányából megközelíthető bejárat felől támadtunk, ahol meglepetésünkre egy bő 20 méteres sor kígyóként vonaglott előre, melynek méregfoga a zöld, vaskos forgóajtóba kapaszkodott. Sűrű bocsánatkérés közepette utat törtünk magunknak, amit elégedetlen „hé” és szüleink nevének trágár festőszavakkal történő ismételgetése követett. A kapu tövében „őrként” kihelyezett fiatalember adott magyarázatot a jelenségre: „Hiába legális a marijuana, a rá vonatkozó korlátozások a minimálisra csökkentek, de az oktatási intézmények területén továbbra is szigorúan tilos a fogyasztás, terjesztés, az intézmény látogatása bódult állapotban nem különben. A forgókapu a költséghatékony szűrőrendszerünk. Aki ezen átjut, bemehet.” 
 

A bejáró láthatóan a józan diáknak is gondot okozott, az illumináltabb egyének pedig a szocialista időszakban „fröccsöntött” játszótéri forgójátékként fogták fel azt, amin ki állva, ki fejjel lefele pörgött hosszú másodpercekig. Volt, aki bejutott, de azzal a lendülettel ki is ment és hangosan kiáltotta, hogy „sikerült”. Egy feltűnően száraz szájú, nyelési problémákkal küszködő diák sietett segítségünkre, aki elárulta, hogy hamarabb sikerrel járunk, ha megkerüljük az épületet és a tanároknak fenntartott bejáratnál próbálkozunk, ahol gépjárművel is be lehet jutni. Miután odaértünk, egy kannibál szakácskönyvbe illő kép fogadott minket, ugyanis az autókat beengedő „sorompón” saslikként sorakoztak fel olyan furfangosabb hallgatók, akik a „szűrőrendszer” kijátszására utaztak, de a bonyolult mechanikájú „rúd” körbejárási tervét nem tudták kidolgozni. Így maradt az átmászás, ami –szemmel láthatóan- túl nagy falat lett számukra. A lázadó jellegű áttörési kísérlet egy kellemesen búgó horkolással egybekötött, a sorompón történő délelőtti sziesztába csapott át, amit a 4000-es épületből kiszűrődő lágy reggae muzsika festett alá.
 

Kíváncsiak voltunk a marijuana legalizálásával járó hatásokra oktatói és hallgatói szemszögből is, elsőnek előbbi képviselőit kerestük. Véletlenül botlottunk bele egy mosolygó, idősödő, dekoratív hölgybe, aki éppen egy értekezletről sietett Viselkedéskultúra címen futó kurzusára. Miután rádöbbentünk, hogy kivel is van dolgunk, Clint Eastwood-ot megalázó gyorsasággal kaptuk ki kezünket zsebünkből és megkezdtük az etikusság keretein belül a kérdezősködést. A tanárnő elmondta, hogy bár mélységesen elítéli a legalizálást és a drogfogyasztást, fejet kellett hajtania a kor elvárásai előtt, így a tananyagba beiktatta a füvezési protokollt is. „ Az eddigi tananyagban kitértem a különböző kultúrák viselkedési szokásaira. A kenderfogyasztásnak még a tilalmi állapotban is nagy hagyománya, kultúrája volt, amit nem diszkriminálhatok. A hallgatóknak tudniuk kell, hogy társaságban melyik irányba kell körbeadni a füves cigarettát, és kit illet meg az utolsó slukk joga. Itt sem mindegy a nemek, a kor feloszlása. A félév során csak egy másfélórás előadást szánok erre, de az mélyreható, például szó esik a külföldi szokásokról is, legyen az holland, vagy jamaicai. Ezeket természetesen a vizsgákon is számon kérem.”
 

Következő állomásként Döbör Andrást, az intézmény vezetőjét kerestük, ám sajnálatunkra éppen egy tárgyaláson vett részt. A titkársági szobából megtudtuk: „Az Egyetemi Hallgatói Önkormányzathoz beérkezett egy több ezer névvel aláírt petíció, amely az intézmény területén belüli orvosi marijuana fogyasztásának engedélyéért követelőzött, sőt karonkénti egy-egy füvezéshez használatos kellékeket árusító automatáért kampányolt. Az igazgató úr feltehetőleg nem fog hajlani a kompromisszumra sem. Az ügyet a teljes tanári kar már most lezártnak tekinti”
 

A tantestület többi tagja a délelőtti órákra való tekintettel, előadásaik révén elérhetetlen volt, minket sürgetett az idő, így hallgatókra kezdtünk vadászni. A gyakran zsúfolásig telt Hattyas sor akkor nevadai sivatag hangulatát elevenítette fel, a zsibongás, nevetés csak a messzi távolból, zugokból volt hallható, a Sergio Leone-i környezetet fokozta az ördögszekérként előttünk elguruló üres zacskók hada. A kosárlabdapálya szélén lévő kilátóban, egymagában álló bőrdzsekis, oldalt kopasz, szakállas fiatalember pizzás csigáját majszolva meredt a távolba, arcán hosszú filozofálások eredményeként kialakult ráncokkal. A hallgató, -vagy ahogyan bemutatkozott, Marotti - felvázolta álláspontját. „Igazából nem kell meglepődni, hogy ennyire kihalt a „Hattyas”. Aki bejut a szűrőn, az egyből megy órára. Amióta legális a füvezés, az idáig is nagyfokú klikkesedés még nagyobb teret hódít. A dohányzók és nem dohányzók közötti differencia éppen elég volt, jelenleg még többen vannak összezavarodva. Persze ez a dolog már megy egy ideje, meg kell is a móka. Én nem voltam és nem is vagyok fogyasztó, de ha mégis az lennék, jobban élvezném a bujkálós, adrenalinnal fűtöttebb beviteli formát.”  
 

Továbbá elmondta, hogy ne lepődjünk meg, ha túránk során egyes eldugott helyeken apróbb társaságokba ütközünk, akik már annyira betéptek, hogy ostoba módon elfelejtették, hogy –bár ők nem érzik- a kender szaggal és füsttel jár. Szerinte ez a rendszer elítélendő, de már nem tudja elképzelni, hogy milyen lenne egy olyan világ, ahol a könnyűdrog fogyasztása tiltott. Elirányított minket az airsoft pálya irányába, ahol egy ötfős társaság vízipipát körülülve idézte meg Szinyei Merse Pál Majális című festményét. Kérdésünkre, hogy mit rejt a pipa, csak egy kacsintás érkezett válaszként. 
 

Az időnk ekkorra lejárt, megkongott a déli harangszó, így kénytelenek voltunk elindulni nagy duzzogva, vissza a mi dimenziónkba. Utazásunk ideje alatt némán próbáltuk feldolgozni az eseményeket, és továbbgondolni, hogy ha csak a Hattyas sor vált ilyenné a legalizálás után, akkor milyen lehet a nagyvilág.

Nagy Tibor