HÖKKENTŐ 2015. nyári szám
Hökkentő kártya regisztráció
Hol szeretsz leginkább bulizni?
Az év diákújsága
Ötletláda
Mappa
A ”nincs kedvem” hozzáállás
[ 2016.10.24 ]
 Nemrég olvastam egy cikket, valamelyik női magazinban arról, hogy a motiváció ott kezdődik, hogy hogyan fogalmazzuk meg magunkban a teendőket.

Vagyis, ha azokat a szavakat használjuk, hogy „kell”, „muszáj” és felszólítjuk magunkat a cselekvésre, akkor automatikusan ellenállást váltunk ki saját magunkból. Mert ezek a kifejezések a tudatalattinkra hatnak, azt sugallva, hogy elvárást kell teljesítenünk. Tehát a gondolat szintjén már stresszhelyzetbe hozzuk magunkat, mielőtt még bármi is történne, ami bizonyíthatóan fizikai izom összehúzódásokat produkál a szervezetben. (Például, hogy már a rágondolástól is összeugrik a gyomrunk.)

Az igazi alapprobléma szerintem ott keresendő, hogy a nincs kedvem hozzáállás valójában egy védekező mechanizmus, amit azért ránt elő az agyunk, hogy ne terheljük túl magunkat. Ugyanis mindenhol teljesítenünk kell. A suliban, a melóban, otthon, a kapcsolatokban. Nem csak a társadalmi elvárásoknak, de saját magunknak is meg kell felelünk azokban a szerepekben, amikben élünk. (Ha akarunk, ha nem.) Toppon kell lenni (sokszor kortól függetlenül) diákként, gyermekként, barátként, párként, alkalmazottként, szülőként.

Bár a folytonos problémák és megoldandó feladatok visznek minket előre és azokon keresztül érjük el a kitűzött céljainkat, de vannak olyan pontok az életben mikor a fáradtság - hogy nincs idő feltöltődni - a negatív hullámok - hogy semmi sem sikerül - vagy az állandó készenlét - hogy mi fog történni - annyira eluralkodik rajtunk, hogy már nem bírjuk tovább. Az eddigi „ide nekem az oroszlánt is” állapotot pedig felváltja az úgynevezett apátia, vagyis a nincs kedvem semmihez. (Ez a depresszió enyhébb változata, de hosszabb időn keresztül fennállva maga a depresszió. Bárki bármit is mond, nem gyógyszerekkel kell orvosolni, pusztán akaraterővel.)

Nem azt mondom, hogy ez felmentést ad - hogy kibújhassunk a kötelességeink alól vagy, hogy ezentúl senki nem várhat el tőlünk semmit, mert az már túlterhelés - csak azt, hogy néha igen is kellenek ilyen időszakok. Szükségünk van rá a túléléshez, a mindennapok harcaihoz. Azért, hogy mentálisan hosszútávon is egészségesek maradhassunk. Különben, ha csak pakolgatjuk a vállunkra a terheket, de nem adunk időt magunknak a regenerációra, akkor összeomlunk. És onnan sokkal nehezebb felállni, mintha csak szünetet tartanánk.

(Puszta magánvéleményként hadd jegyezzem meg, hogy aki azt vallja, hogy ez a felfogás hülyeség, az valahol magának is hazudik és egy szép napon majd arra eszmél, hogy minél jobban igyekszik mindent kézben tartani, annál inkább hullik szét körülötte a világa.)

Szánjunk magunkra „én időt”, a bűntudat lélekmaró és önostorozó érzése nélkül! Hagyjuk, hogy a lelkünk és a testünk egyaránt feltöltődhessen. Lassítsunk be, ha úgy érezzük szükséges és egy percig ne azon járjon az eszünk, hogy mit kellene csinálni, hanem azon, hogy most éppen mit csinálunk, és élvezzük ki a pillanat szépségét. Mert „a pillanat szépsége abban rejlik, hogy elillan.” ( Így jártam anyátokkal című sorozat) A végén pedig úgyis csak ezekre a „megállásokra” fogunk emlékezni, nem pedig arra, hogy melyik teendőt nem pipáltuk ki a listáról.

A könnyítsünk az életünkön és a haladáshoz próbáljuk meg magunkat úgy motiválni, hogy arra koncentrálunk, amit mi szeretnénk, amit mi el akarunk érni, és ne arra, hogy mások mit várnak el!

                                                                                    Gömöri Evelin Polett
                                                                                                                                                        

Felhasznált források: Nők lapja, Éva magazin, http://wmn.hu/



<< vissza
Hozzászólások (a hozászóláshoz regisztráció szükséges)
Ehhez a cikkhez még nem szólt hozzá senki!
Hökkentő Tévé
Login: 
Jelszó: 
RSS