mégis egy életen át fogom érezni e kínt.

Ő leugrott én utána buktam.

Egy érzés fogott el, már tudtam.

Ha elveszítem, talán túl nem élem,

rettegés fogott el, szörnyű félelem.

Gyermekként együtt rúgtuk a bőrt,

ketten építettünk föl egy kört.

Mindig mellettem állt, fogta kezem,

atyai gondoskodással ápolta sebem.

Később csak ritkán láttam,

elhanyagoltam, majd megbántam.

Hiányát mással pótoltam,

rájöttem, ezt nem tudtam.

A sors szele újra mellé vetett,

reméltem korunk nem elfeledett.

Apró örömök, melyeket otthagyott nekem,

sokszor miatta vert még a szívem.

Mert ott volt nekem,

én erősebb lettem.

Mindig kitartott velem.

Most rajtam az idő,

esik a záporeső,

sárban csúszik a cipő.

Kezem kinyújtom,

őt még megtartom!

El nem eresztem, szorosan fogom!

Köztünk a vékony horizonton.

Az előbb még büszkén pöfögött mellettem,

most meg már a víz hajtja el mögöttem.

Ő lezuhant, én tovább mentem...