[ 2014.04.04 ]

Többre vágyunk, többre vagyunk hívatottak. Sablonos mondatok, de ezek az emberbe genetikailag bele vannak kódolva. Szürkeség és monotonitás, egy olyan betegség, amelyet a mai modern ember kaphat el. Nehézzé és lassúvá válunk tőle, kigyógyulni még nehezebb. Ez a hangulat bukkan fel Walter Mitty titkos életét bemutató filmben is.

Laikus révén én is, mint a legtöbben az előzetessel kezdtem. Első reakcióm az volt, hogy az évszázad filmjét csíptem el. Végre, megvagy. Ráadásul Ben Stiller (Walter Mitty) más szemszögből. Újabb képzeletbeli jó pont. A kis trailer egyértelműen közönség csalogatóra sikeredett, rangsorolva über szuper.

Mégis soraim között olvasva érződik egy kis bibi?!
 

 

A fő karakter a LIFE magazin munkatársa, aki fényképnegatívumokat kezelve jut el egzotikus tájakra, vadregényes helyszínekre és életét megváltoztató kalandokra vállalkozik. Szép is ez, ha valóban így volna. Egy jó kis mese habbal és csoki öntettel. Az álomvilág szöges ellentétet alkot a férfi valójával.

Kell az álmodozás, nincs is ezzel baj. Azonban a képzelt világ szép lassan beköti a szemünket megpörget egyszer, majd még kétszer és hívogat bennünket, ha tudjuk, kapjuk el.

Az egész mozi témáját tekintve az álmok és a valóság közötti realizálatlan kapcsolatra épül. Olyan álmokra, amik simogatnak, édesen altatnak, jó éjt puszit adnak, túlzott dédelgetésükkel élve túl a mindennap sérelmeit. Vártam a lelki folyamatot, az átalakulás mélyebb mozzanatait a filmben, de csak egy jól megírt szlogent kaptam, de azt aztán sokszor: higgyünk magunkban és abban, hogy minden lehetséges – lényegét tekintve ennyi. Természetesen egyet értek vele. Kicsit szomorú, de ez nem eléggé jött át. Drámaiságból közepes.

A kalandok döcögve elkezdődnek egy diafilm keresésével kapcsolatban. Walter kénytelen felkerekedni, hogy az újság következő címlapjának borítóját megtalálja. Ilyenkor jön képbe a LIFE magazin fényképésze, Sean O’connel (Sean Penn). Zseniális fazon, aki folyton úton van, soha nem lehet elérni, kietlen tájakon bolyong az isten háta mögött, se tv, se internet, se telefon és képeit hagyományos módon készíti. Az a tipikus világvándor. Valószínűleg ő tudja, merre lehet az elkeveredett diakép. A cél adott, megtalálni, de hogyan?

Ez a két személyiség verseng tehát egymással, persze képletesen. A titkos fényképészt a néző is csak akkor találja meg, amikor Mitty. A mozi egészében kutathatjuk, felesleges, számunkra sem válik elérhetővé, csak a játékidő végén.  A cél, hogy a keresgélés és a kalandok révén, a szürke sarokban porosodó egyén egy világra nyitott és az életet fizikai értelmében meg is tapasztaló személyiséggé érjen.

Veszély, kaland, izgalom, flört?! Egy bomba robban és kutyát ment, de a főnökének is beszól és a liftben neki esik, cápatámadás és helikopter kaland. A gátlások eltűnnek, az van, amit mi akarunk. A szorongás és a félelem ilyenkor nem létezik, gyermeteg álmodozás révén szuperhőssé válik és latin szerető módjára döngicséli a szavakat kolléganőjének. Romantikus kalandfilmnek lett definiálva, konkrétan itt is érzek valami képzavart, de lehet, velem van a baj. Több adrenalint követeltem volna, fordulatosabb kidolgozást, a romantika pedig csak morzsákban volt jelen. Próbálták a humor kártyát is belecsempészni, kevesebb sikerrel, de ez nem is lényeges egy ilyen mondanivalójú, identitású filmnél.
 

Grönlandtól Afganisztánig utazhattunk. A begubózás íze tájképek és országok segítségével kezd eltűnni. Amit szóban és sokszor cselekménybeli kuszaságokkal nem tudtak megfogalmazni azt most tisztává mosták és libabőrösen ültem. Lekerült a kendő a szemünkről a csodálatos operatőri munkának hála.

Hogy működik-e a kémia a film és a nézői között? Érdemes ennek a végére járni személyesen. Van egy elméletem: a jó film nemcsak a popcorn és a kóla szürcsölgetéséig tart, egy-két napig mocorognia kell még a fejünkben, ha ez nincs meg nincs miről beszélnünk.